Ígértük, hogy hamarosan megérkeznek a részletek a Szabadságharcossal kapcsolatban, és mi mindig betartjuk, amit ígérünk. Laci bácsi vasárnap Magyarországra érkezik, mégpedig az R2 Extrém Fesztivál keretein belül teszi tiszteletét Kunmadarason. Érdemes ellátogatni a rendezvényre, hiszen a Laci bácsival való beszélgetésen kívül még rengeteg érdekes program vár minden érdeklődőt.

Most pedig lássuk a cikket:

1957 – A Time Magazin az év emberének választja a Magyar Szabadságharcost, tisztelegve a szabadságért akár az életüket is áldozó magyar hősök előtt. Az újság megjelenésével egy időben érkezik Baráth László Amerikába. Családját hátrahagyva kénytelen menekülni. Tervei vannak, de a gyorsvonati tempóval felé száguldó siker most még enyhén szólva valószínűtlennek tűnne a Csepel teherautókhoz szokott dunakeszi srácnak.

Baráth László, az ötvenhatos magyar nemzetőr egy olyan korszak sikeres csúcstartója volt Amerikában, amikor a dragstersport éppen lényeges változás közben volt. Az utolsók között tapasztalhatta meg a versenyzés hangulatát, még éppen a sport kőkemény üzleti vállalkozássá fejlődése előtt.

Laci bácsi 1933-ban született Budapesten, és az autószerelői tapasztalatai alapját Miskolcon szerezte meg, a sorkatonai szolgálata alatt. Ezután gépészeti diplomát szerzett, majd szerszámkészítőként helyezkedett el a Láng gépgyárban. 1956 októbere pedig az Egyesült Izzó leányvállalatánál, a Vákuumtechnikánál érte őt.

 Az élete alaposan felfordult, mikor is búcsú nélkül, azonnal indulva kellett nyugatra menekülnie – mint később kiderült, jól tette, mert a távollétében halálra ítélték. Az ok egy összecsapás Dunakeszin, melynek történetét emléktábla is őrzi a temető melletti pékség falán. A sors fintora, hogy magában a harcban nem vett részt, de mint nemzetőr, sokadmagával próbált tenni a rend és a lakosság érdekében. Káosz volt és élelmiszerhiány, a nemzetőrséget pedig a lakosság maga szervezte meg.

Október 31-én teherautóval szállított élelmiszert, és éppen Dunakeszire ment vissza. Már messziről látszott egy sűrű fekete füstoszlop. Egy szovjet utánpótlás-szállító konvojt kapott el a magyar honvédség – sikeresen. Hét szovjet katona halt meg, és egy nemzetőr. Ezzel az ütközettel kapcsolták össze később a környék több koncepciós perét, és akit csak tehettek, elítéltek Kádárék. Konkrétan 11 főt ítéltek el, és ebből kettőt ki is végeztek.

Laci bácsinak villámgyorsan kellett mennie, két kisgyermeke maradt Magyarországon, a szüleitől sem tudott elköszönni. Csak 70-ben tudott kimenni utána a családja.

 Laci bácsival, az örökifjú magyar dragster bajnokkal az off rod fesztivál alkalmával, az Ironclad irodájában találkoztam. Erdős Csabával érkeztünk a helyszínre.

-  Laci bácsi, hogyan jutottál ki Amerikába?

- A határról Bécsbe vittek minket egy menekülttáborba, ahol nem volt túl kellemes az élet. Szerencsére nem töltöttem ott sok időt, és mikor találkoztam egy régi barátommal, Szente Árpáddal, az ő ötlete alapján Amerikába vettük az irányt. Elmentünk az amerikai követségre, ahol szerencsére pozitívan bíráltak el minket. December 15-én már meg is érkeztünk New Jersey-be, ahol a baptista szervezet segítette a beilleszkedésünket. Nem mi döntöttük el, hova kerülünk később, így irányítottak minket Dél-Kaliforniába, ahol egyébként azóta is élek.

- Miért éppen a dragsterversenyzés?

- Hiányzott egy kihívás. De nem negyedmérföldes versenyeket akartam futni azonnal. Az autóipar akkor hatalmasat fejlődött, és én csak kapkodtam a fejem az utcákon. Modern és régi autók, amikkel nagyon sokan versenyeztek, még közúton is. Ez olyan erős jelenség volt, hogy a hatóságok még reklámfilmeket is készítettek, hogy meggyőzzék a fiatalokat, ha már tuningolnak, akkor keressenek zárt pályát. Márciusban már leraktam a kinti jogsit, alig három hónappal a kiérkezésem után. 58-ban pedig vettem egy kétüléses sportkocsit, egy Thunderbird-öt. Autószerelőként dolgoztam, üres óráimban kicsit fel is tuningoltam.

- Ez volt az első versenyautód?

- Igen, de ez még nem volt túl komoly. És akkor már tudtam, hogy valami komoly autót is akarok építeni. Lázár Tamásnak (őt kint ismertem meg) volt ez Simca-ja, egy francia autó. Ő motorral versenyzett. Vele akartuk megnyitni a saját autószerelő műhelyünket. Felajánlotta, hogy csináljak valamit a Simca-val. Ő a szerelésben az amerikai modellekre specializálódott, énnekem hazafelé húzott a szívem, így én az európaiakra. A kocsi nagyon tetszett, és jó lehetőségnek tűnt. Én akkor gyorsan eladtam a Thunderbird-ömet, hogy ezt megépíthessem.

- A Simca az cseppet sem versenyautó…

- Igen, 60 lóerős blokk volt benne… Az kiment belőle, egy Chrysler motorra cseréltem, ami már gyárilag is 200 lóerő felett teljesített. A modified sport divízióban voltak terveim, annak szigorúak a megkötései, nem lehet a kasznit bolygatni. Még a hűtőrendszerben is víznek kell lenni! Mindenesetre lekönnyítettem, egy ülés maradt benne, az is középen. A motort meg szétkaptam, és a dugókat, hajtókarokat kicseréltem, átalakítottam a hengerfejet, és kapott egy megbütykölt 6-71-es GMC feltöltőt. Másfél évig tartott a tuningolása, 1961-ben lett kész, gyakorlatilag a következő évben már rendszeresen versenyeztem. 750 lóerőt tudtam kihozni belőle…

- Ez akkoriban csúcs volt?

- Nem, mások is próbálkoztak, és volt erősebb is. Ahogy kiszedtük a bogarakat a motorból, három évig rendszeresen jól futottam. Nagyon sok versenyt, bajnokságot nyertem meg, és a nemzeti bajnokságban ötödik lettem, 64-ben! Azt mondom, két-három évig a jó autón kívül szerencsém is volt. Ekkor, nagyon sok nehézség és munka után, végre megnyitottuk a saját műhelyünket Pasadena-ban.

- Jó üzlet volt a versenyzés?

- A díjak miatt nem. Kupák, kézfogások, kisebb összegek. Viszont miután a műhely megnyílt, érezhető volt a haszna, mert jobban bíztak az emberek a tudásunkban. A sikerek ellenére 68-ban abbahagytam a versenyzést. Nős ember is voltam már akkor, családos, rengeteg időt vett el a versenyzés. De ennél nagyobb gond volt, hogy megjelent egyfajta nagyon profi, üzleti szellemű versenyzés, amivel már nem tudtam lépést tartani. Nem akartam minden pénzemet beleölni, mert innentől kezdve már minden egyes tizedmásodperc lefaragása kemény pénzkérdés volt. Még ebben a modified sport kategóriában is, ami az olcsóbb kategóriák közé tartozott.
Volt egy másik okom is, ami miatt abbahagytam a versenyzést. Megépült a Freedom Fighter II, ami jóval könnyebb és gyorsabb volt, mint az I. Még mielőtt belekezdhettem volna a versenyekbe, sajnos ellopták tőlem. Ez nagy veszteség volt.

- Mennyire váltál népszerűvé a Freedom Fighter névvel – ami mögött ugye tartalom is volt a te esetedben?

- Az autó behívásánál mindig nagy showt csináltak a műsorvezetők. Ilyeneket mondtak, itt van a magyar szabadságharcos, ez az autó Moszkvával dacol. Ez egy jó show volt, és a közönség egyik kedvence volt az autóm. Híres voltam az autóval együtt, pláne, hogy jókat is futottam.

- Mivel foglalkozol 75 évesen?

- Több mint három évtizede ingatlanokkal foglalkozom, apartmanjaim vannak, amiket fenntartok. Aktívan dolgozom, és hat éve találtam meg Marikát, aki kitűnő partner az életemben…

- Laci bácsi, jó egészséget kívánunk, és el kell mondjuk, nagyon jól megmaradt a magyar nyelvtudásod.

- Köszönöm, kint élve is megpróbáltam magyar maradni…