Perbenyik III.: Szeptember 4-5.

Szeptember első hétvégéjén lesz a harmadik Perbenyik túra. Az eseménnyel kapcsolatban íme a dévai árvaház segélyakció-túrák létrehozójának gondolatai. Bujdosó Janó:

„Nemrégiben szóba elegyedtem egy munkám során megismert vezető emberrel, aki elárulta, Kárpátalján töltötte a szabadságát családjával. Túráztak, látogattak, tiltott, romlásnak szánt dolgokat néztek meg, mert azt gondolja, addig szeretné láttatni családjával, amíg még létezik.
Meglepődtem. Kérdésemre, hogy mit akart ezzel mondani, vonakodva válaszolt. Amit kint látott, érzett, tapasztalt, azt mondatja vele, hogy kicsi van hátra, s ez a terület megszűnik magyar szívvel dobogni, így beteljesedik a trianoni akarat, a sújtó átok, a csend enyészete.
Nehéz volt hallanom. Az járt a fejemben hazafelé, annak idején, amikor Déva, Perbenyik és a többi terület célul lett kitűzve, hatalmas lelkesedéssel gondoltam, gondoltuk, hogy nincs megadás, nem lehet másként gondolkodni, őrizni kell, tenni kell. „Az alapra falak, a falakra őrzők.” Szóval mindez csak ábránd lenne? Csak egy illúzió lett volna?
Valójában nem tartható meg minden, vagy semmi, ha ennyire ezt akarják valakik, akik a múltba vesző pillanatban meghozták az ítéletet? Tényleg oda a család, az édes anyanyelv, a kulturális hagyaték, a több száz odaadó generáció, a sosem látott, sosem hallott, de mindig érzett, ősök, rokonaink? Oda dédapám áldozata, nagyapám akarata?
Két éve és tavaly, egészen mást éreztem kint. Megteltem boldogsággal, hittel, kézfogással, s azzal az érzéssel: talán van még remény. Amikor a fotókat nézegetem, mindig az jut eszembe, vajon ezek a képek is csak egy elfelejtett történetként, sosem volt emlékként végzik majd egy kirakodó vásár ládájának mélyén, hogy valaki felfigyelve rájuk, fillérekért megvegye, s csodálkozva írja naplójában, vajon kik voltak ezek, mit csinálnak ott, s mi volt a céljuk. Kicsit úgy, mint amikor kirándulva egy lerombolt, Habsburgok által felrobbantott, volt vár töredékes falait vizsgáljuk, s nem látjuk azokat, akiknek menedéket, otthont, munkát, biztonságot adott. Hiszen csak egy darab fal, fakult fotó, fura emberekkel, elfelejtett történetben. Vajon tényleg csak ennyi lenne? Vajon tényleg látunk, nem csak pusztai délibáb, szomjúhozott embernek kútágas ábránd? Remélem nem.
De ha mégis, akkor sincsen baj, mert mi most vagyunk, a mi fakó fotónk a jelen, s mi tudjuk még egymásról, ki kicsoda. Ezt látom a képeken, ezt érzem, mikor megérkezünk. Ezt tehetjük mi, mert ezt tették őseink is, a többi, majd a sors döntése lesz, mert a jelen, a mi történetünk.
Ezért hívlak újra Perbenyikbe! Ezért idézem az Első háborúban orosz hadifogságba esett dédapámat, ezért várlak benneteket a határon, a találkozó megadott idején.
Várnak minket, s mi látjuk őket! Hívnak minket, s mi megyünk, mert rokonok, mert család, mert magyarok, mert még dobog annak a szarvasnak a szíve. Megyünk, hogy, több év odaadása és áldozata árán, segítségetekkel beteljesüljön, amiért 2008-ban útra keltünk. Idén, megnyithat a gyermekotthon, csak egy kicsi hit kell még.
Tovább őrződhet anyanyelvünk még azon a környéken, ha tetszik, ha nem! S üzenem kollégámnak, nincs még minden veszve, én szeretem a délibábot és sok régi fotót őrzök. S üzenem neked unokám, azon a fotón én vagyok barátaimmal, akkor régen, ez adjon emléket, illúziót, tartást és erőt, rontsa szét a feledés homályát, s csak azt tedd meg, ami tőled telik! Üzenem dédszüleimnek, látlak titeket, várjatok rám, mert én őrzöm a fotót… mert magyar vagyok! Annak születtem! Induljunk…!
Találkozunk 2010. szeptember 4-én, sátoraljaújhelyi (gúny) határátkelőnél, 14.00 órakor! Közös gurulás Perbenyikbe 14.45, Istentisztelet 16.30!!!
Szállás: a szokásos módon (sátor a kultúrház udvarán, illetve a koncert után odabent)”