Nem terveztem túl az utazást, valójában csak egy-két dolgot jegyeztem meg magamnak, melyeket biztosan látni akartam. Azt beszéltük, hogy elindulunk Kelet felé a 66-os úton, aztán valahol Új-Mexikóban elkanyarodunk Colorado felé, megnézzük Mesa Verdét, aztán Durangóban vasútra szállunk, és gőzmozdonnyal húzott nosztalgiavonattal felmegyünk a Sziklás-hegységbe. Úgy éreztük, két motorosnak ennél részletesebb útiterv nem kell.

Csak az időjárás miatt aggódtunk, mert motorozásra nagyon alkalmas ugyan az ősz közepe, de a Közép-Nyugaton ilyenkor már előfordulhatnak rosszabb napok is – akárcsak nálunk. Már volt alkalmam megtapasztalni, milyen különbségek vannak rövid távolságon belül is. Los Angeles belvárosában a hegyek tövében 40 fokos fülledt hőség volt, míg a lapos Huntington Beach-ben szemerkélt az eső, és alig érte el a hőmérséklet a 20 fokot. De mikor átmotoroztunk a Santa Ana-hegységen, a Lake Elsinore partján napsütés és száraz meleg várt minket, pedig csak negyven mérföldet tettünk meg. A viszonylag magas hegyek falként választják el egymástól a medencéket, és apró időjárási zónákra osztják a környéket.
A nagy nyugati síkságon viszont többé-kevésbé állandó viszonyokra számíthattunk, ezért aggódva néztük az időjárás-jelentéseket. Sok esőt ígértek, de úgy voltunk vele, hogy az indulásig még megváltozhat a felhők járása. Egy napot szántunk még a motorok felkészítésére. Gábor a Harley primer hajtása körül akart igazítani valamit, nekem meg gumit kellett cserélni a Kawa hátsó kerekén. A Dodge-dzsal elmentünk abroncsot venni, aztán gyorsan hazavitt engem, ő pedig bement a tetoválószalonba, mert megbeszélt időpontja volt egy ügyfelével.
Nekiláttam a gumiszerelésnek. Ez nem is volt olyan egyszerű. Gábor műhelyében minden szerszám megvolt, ami kellett – az amerikai gépekhez. De az angolszász méretezésű csavarkulcsokkal nem sokra mentem a Kawasakinál. Végül az egyik fiókban találtam egy sorozat metrikus csillagkulcsot, így legalább elkezdhettem a kerék kiszedését. Aztán megjött Gábor is, mondtam neki, hogy elég nehéz japán motort szerelni az ő műhelyében, mire csak vállrándítással válaszolt, mert nála tényleg ritkán fordul meg olyan jármű, melyet nem Amerikában gyártottak. A nap végére viszont helyére került a gumi, a Harley primerlánca is rendbejött, tehát minden adott volt az induláshoz.
Közben Orsi nem túl biztató időjárás-jelentést szedett össze az internetről: Arizona és Új-Mexikó környékére továbbra is stabil esőt jeleztek a következő hétre. Vagy belefutunk, vagy nem, eléggé kétesélyes volt a dolog. Az esőre csak lelkileg tudtam felkészülni, mert az a néhány szemeteszsák, melyet a csomagjaim védelmére beszereztem, rajtam nem sokat segített volna. De a 66-os út nekem megért pár vízcseppet, bár fél kontinensen keresztül permanensen ázni – ez kissé aggasztott.

Az amerikai kaland további részleteiről, valamint egyéb túrákról a világ körül, a Wild 207-es számában olvashatsz. Keresd az újságárusoknál!