Szokatlan reklámkampányba kezdett nemrég a Yamaha. Évente egy kijelölt modellt átadnak egy-egy neves motorépítőnek, hogy építse át a saját elképzelése szerint. Nem jelölnek ki gyári irányvonalat, az alkotó teljes művészi szabadságot kap. Tavaly három VMAX épült át Marcus Walz, Ludovic Lazareth és Roland Sands műhelyeiben (meg egy TMAX, de a robogókat hagyjuk meg a hipsztereknek).

Jó kérdés: vajon mi motivál egy motorgyárat az átalakítás támogatására? A történelemben inkább épp az ellenkezőjére volt példa, hiszen a chopper-korszak kezdetén a Harley-Davidson kereskedők nem szolgálták ki azokat a vevőket, akik megvágott motorral álltak meg a bolt előtt. De a motorépítők – vagyis tulajdonképpen a vásárlóközönség egyfajta rétege – így elvégzik azt a munkát, melyet eddig a fejlesztők csináltak. Gyakorlatilag koncepciómotorok, melyeken le tudják mérni a közízlést, aztán ha jó a fogadtatás, akár a dizájnerek orra alá lehet tolni a fényképet, hogy „na valami ilyesmi kell pár százezres példányban”. És ehhez gyári (életnagyságú) tanulmányok készítése helyett mindössze néhány, szalagról levett szériamotort kell feláldozni. Idén az XJR 1300-ra esett a választás, kiosztottak néhányat a világban, Magyarországnak is jutott egy.