Hot-Rod töri óra

Még mindig fel-fel vetôdhet a kedves motoros olvasóban, hogy minek is pazarolni oldalakat autókra egy biker-magazinban. Ósdi tragacsokat, összetákolt, házilag csicsázott, hasznavehetetlen, idejétmúlt masinákat bemutatni, amiknek ráadásul még a veteránosok szemében sincs értékük, hiszen messzemenôen nem eredetiek, sôt!
– Csöbi Gabi –

Sokan gondolják, hogy hagyjuk a múltat, és vegyük az újat, éljünk a mának, ne törôdjünk semmivel! Csak egy gombnyomás a jobb hüvelykkel, és csak élvezzük a gondtalan száguldást a 150 lóerôs rakétánk vagy a luxuskényelmet modern cruiserünk nyergében. Közben a legújabb „uc-uc”, vagy az olyannyira stílusos „lagzi” szórakoztat a beépített „szoundszisztem”-nek köszönhetôen.
Avagy legújabb légzsákos, klímás, fronthajtásos négykerekûnk szervókormánya mögül kápráztathatjuk szomszédainkat, próbálva – ugyan vért izzadva is – de lépést tartani a trenddel. Csak gyôzzük nyögni a részleteket... De bízom benne, hogy a motoros olvasó nem az említett fajtából való, és nem lapoz túl e hasábokon olvasatlanul!

1. lecke
Nem is tudjuk pontosan, meddig kell visszakanyarodni az idôben az elsô hot-rodok megjelenéséig. Egy biztos, hogy Amerikában találjuk a gyökereit. Azt is tudjuk, hogy az 50-es évekre tömegjelenséggé vált az autók ilyen fajta módosítása, de azt kevesen gondolnák, hogy akkorra már néhány évtizedes múltra tekinthetett vissza.
A motorizáció korai évtizedeiben, míg Európában az autózás kizárólag a felsô tízezret szolgálta, rangot reprezentált, a motorozás modern úri hóbort, drága sport volt, addig Amerikában – a Henry Ford által bevezetett futószalagos tömeggyártásnak köszönhetôen – az olcsó, könnyen elérhetô, mindennapi eszköz az egyetlen közlekedési lehetôséget nyújtotta. A szegényebb farmer az akkor még népmotornak számító oldalkocsis Harley-n vitte a városba a családot vagy a piacra az árut. Akárcsak az 50-60-as években a mi népmotorunkkal, a Pannóniával a magyar vidékiek, vagy Urallal az oroszok. De akinek többre futotta, az Indiánt, Crockert, Flying Merkelt, SuperX Hendersont vehetett.
Vagy akár autót. Egy Ford T modellt (becenevén: Thin Lizzy), amibôl a világon a ‘10-20-as években 15.000.000 db-ot gyártottak, és kizárólag fekete színben. Ezt a darabszámot egyedül a Volkswagen (magyarul „Népautó”) szárnyalta túl a 25 év alatt ‘77-ig, de az már más tészta.
A tehetôsebb polgár soros, 6-8 hengeres Oldsmobilon, Buick-on, Chrysler-en, Hudson-on, Nash-on járt, a gengszterek sor nyolcas Packard-on, V8-12 (!) Caddy-n, sôt V16-os (!!!) Lincoln-on nyomultak, míg a hollywoodi sztárok méregdrága Dussenberg-en, Stucz-on vagy a brit Rolls Royce-on suhantak akár 100-120 mérfölddel (160-190 km/h).
Az átlagemberek számára csak a Ford, a Chevy vagy a Plymouth volt az elérhetô négykerekû. Ezek már megbízható és végletekig egyszerû szerkezetek voltak, akár egy kovács is megjavította. A batárok helytálltak Amerika úttalan útjain, ugyanis a harmincas évekig még a legtöbb kisváros fôutcáit – akár csak a vadnyugati idôkben – sem fedte aszfaltburkolat, nemhogy a prériket átszelô országutakat.
Megjegyzem, ide vezet vissza a legendás Route 66 története is. A „Mother Road”, a 66-os út volt az elsô ténylegesen összefüggô 2700 mérföld hosszú betoncsík a keleti metropolisz, Chicago, és a nyugati parti Los Angeles között. A 20-as évek végétôl ez volt az ország legfôbb útvonala, amely összekötötte a kontinens két partját.
Az aszfalt új lehetôséget nyitott a „száguldásra”. Ha ezek a nagy tömegben gyártott, de lomha „four-bangrer”-ek (négy hengeresek) többre lettek volna képesek, mint 50-60 km/h.
Így hát valamit tenni kellett!
Elsôként talán a szeszcsempészek kezdték „srófozni”, tunningolni a kocsikat, hogy nagyobb eséllyel szökhessenek a zsaruk, vagy
a rivális bandák elôl. És mindezt álcázva kellett megtenni, hogy a laikus ne ismerje fel, hogy csempész-kocsiról van szó.
A Ford A modellek egyszerû szedán (2 vagy 4 ajtós, de 4-5 személyes) karosszériája alatt megerôsített alváz, futómû-felfüggesztés, és felpiszkált motor rotyogott. A szemlélô kívülrôl esetleg a valamivel nagyobb hátsógumikon vehette észre, hogy a vezetô valami rosszban sántikálhat.
Ezek a „moonshine” (azaz illegális házipálesz) csempészek a lakatlan prériken ovális pályát kijelölve próbálgatták a kocsikat, és gyakorolták a manôvereket. Az alkoholtilalom lecsengése után a versenyszenvedélyük megmaradt. A nézôknek lelátókat ácsoltak az agyagos pályák köré. Így született a „DirtTrack” versenyzés kocsiknak és motoroknak egyaránt.
Az európai salakversenyek hasonlóak, csak míg ott 4 motor köröz, addig itt 20-30 motor vagy kocsi nyomul eszeveszetten. Az otthoni oválpályás roncsderbi is hasonló, csak ott sajnos nem döngölik simára és keményre a földet, mint a DirtTrack-nél. Késôbb aszfaltozott, hatalmas ringek készültek, ami a StockCar és a NasCar versenyek színhelye.
A II. Világháború után a leszerelt katonák a seregben szerzett technikai tudásukat a versenypályákon vagy otthon a saját kocsikon kamatoztatták. A háború végeztével megszûnt a benzinjegy, és olcsón hozzájuthatott az éltetô nedûhöz bárki. A motorsportok virágzásnak indultak: körversenypályákon vagy a sebességrekord-döntô Salt Lake City melletti Bonneville kiszáradt sóstó tükörsima medrében száguldottak. De még mindig az öreg, háború elôtti modellekbôl dolgoztak.
Az országutak és városok utcái sem maradtak ki a sebességlázból. Minden fiatal kocsit, motort akart, és lehetôleg gyorsat! A középiskolák parkolóiban, a drive-in vendéglôk és autós mozik körül rajzottak a „hoped up” (felspécizett) coupe-okat, roadstereket, és „chopped-channeled leadsled”-eket (tetônyesett, alvázültetett „ólomszánkókat”) hajtó autós- és „bobbed” (lekönnyített, kopasztott, sárvédô-vágott) Harley-n, Indian-on, Triumph-on, BSA-n, Norton-on járó motoros galerik. Éjszakákon át a városok utcáin cirkálva keresték a kihívást, lámpáról lámpára gyorsulgatva, versenyre éhesen.
Olykor, ha emberükre akadtak, a nagymenôket követve tömegesen vonultak ki a külvárosba, elhagyott gyárak, raktárak közti kihalt utakra, hogy negyedmérföldes egyenesen mérjék össze erejüket, hogy ki a gyorsabb a másiknál.
Az illegális versenyek nem voltak tét nélküliek. Fogadások mentek a háttérben és a versenyzôk között is. Sokszor saját versenykocsijukat tették meg tétnek, és a gyôztes azt elnyerte. Sikoltva füstöltek a fehérfalú diagonálok, és közben szólt vadul a jazz, a swing és a beebop...
Ezek voltak a1930-50 közötti korai hot-rod évek.

Csöbi Gabi
A cikk folytatását a Wild magazin 123. számában találod.