Kissrácként ünnepélyesen komoly arccal szurkáltuk az ujjunkat egy biztosítótûvel, hogy örök barátságot kössünk játszópajtásunkkal. Késôbbi kísérleteink a „Na, elég bátor vagy?” vagy az „Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el!” jelmondatok keretében születtek. Nagysrácként boldogan felpattanunk a gépre, és ugyanaz az MC-logó virít hátunkon, mint az elôttünk feszítô húsz motorosén. Az autósok meg csak bámulnak...

Görög történetírók tollából bôven maradt ránk
a szkíta nép életére vonatkozó forrás, a szóban forgó rítus nekik sem kerülte el figyelmüket. Kr. e. az V. században jegyezte le Herodotosz 4. könyvében: „Szerzôdéseket pedig így kötnek a scythák…: nagy agyag serlegbe bort öntvén hozzávegyitik a szerzôdô felek vérét, árral megszurván vagy késsel megvágván kevéssé testöket; azután belemártanak a serlegbe kardot, nyilakat, két élû fejszét s hajító dárdát. És miután ezt megtették, hosszasan imádkoznak és azután mind magok a szerzôdô felek, mind legelôkelôbb kísérôik isznak belôle.”
Olyan megragadó ez a szentség! Ha belemártom a szövetségért kicsöppent vérembe,
a fegyverem is nemesedik. A fegyvereimmel – melyektôl az életem is függ – való érintkezéstôl pedig a folyadék is tisztul, erôvel telítôdik. Az ezt követô ima még mélyebben készíti elô a szerzôdô feleket az esszenciával való érintkezésre, mely szintén szakrálisan telítôdik. És csak ezután kortyolnak a felek, illetve kísérôik a serlegbôl. Eleink így nem pusztán a másik féllel, de annak fegyvereivel, társaival és azok fegyvereivel is szövetségre léptek.
Egy másik idézet Kr. u. 120-ból származik, Luciánus Toxaris vagy Barátság címû munkájából, melyben Scythia Göröghonba vándorolt fia mesél görög barátjának népe szokásairól: „Ha… barátul választottunk már valakit, következik a szövetség s a legnagyobb eskü, hogy bizonyára egymással fogunk élni, s ha kell, egymásért meghalni. És igy teszünk is; mert mihelyt bemetszvén ujjainkat serlegbe csöpögtetjük a vért s kardjaink hegyét bemártván egyszerre iszunk mindketten belôle; semmi sincs mi ezután minket szétválasztana. De legfölebb csak hárommal szabad ilyen szövetségbe lépni; mert kinek sok barátja van, azt hasonlónak tartjuk a közös parázna nôhez, s azt gondoljuk, hogy barátsága, nem lehet többé oly szilárd, ha sok jóakaró között van elosztva.” (A szkítákra vonatkozó fordítások 1863-ból, Télfy Jánostól valók.)
A perzsáknál szintén szokásban állt a hüvelykujj megmetszésével és összeérintésével szövetséget kötni, sôt, a kazah népnél a XIX. században is bevett formaként jegyezték, melyrôl korabeli akvarell is készült.
Történelmünk legismertebb vérszerzôdése a honfoglalás elôtti, hét vezér által köttetett szövetség. Idôpontja bizonytalan, Kr. u. 500 és 800 közé keltezik a történészek. Okát, eszmeiségét, a szerzôdô felek kísérôinek, társainak jelentôségét, szerepét Anonymus (más néven P. Mester, a III. Béla király jegyzôjeként számon tartott történetíró) fogalmazta meg, 1600 esztendôvel Hérodotosz után, a Gesta Hungarorum-ban (A magyarok története).
„Az eskü elsô megállapodása így szólt: ameddig az élet kitart, ô, és utána is mindig Álmos vezér utódai birtokolják a vezetô helyet. Az eskü második megállapodása így szólt: ha bárki, munkáján keresztül növelni tudná a javakat, azokból nehogy valaki ne részesedjék! Az eskü harmadik megállapodása így szólt: azon vezetôk személye, kik Álmost szabad akaratukból vezérré választották, soha ne fosztassék meg – se maguk, se fiaik – a vezér tanácsadó testületének tagságától és a királyság összes tisztségétôl! Az eskü negyedik megállapodása így szólt: ha valaki közülük ezután hûtlen lesz a vezéri személlyel szemben, és széthúzást szít a vezér és rokonai között, a bûnös vére ontassék ki, miképpen az ô vérük folyt a megállapodáskor, melyet Álmos vezérrel kötöttek. Az eskü ötödik megállapodása így szólt: ha valaki ezután az Álmos vezérnek és más fejedelmi személynek tett eskü pontjait meg akarja szegni… maradjon átok alatt az örökkévalóságig! Mely (az eskütevô) férfiaknak nevei voltak: Árpád atyja, Álmos, Zobol atyja, Elôd, kitôl a Szák-nemzetség származott, Kond (Cundu), Kurszán atyja, Ete atyja, Ond, kitôl a Kalán (és a Kolozsy) nemzetség származott, Tosu (Tas), Lél atyja, Huba, kitôl a Szemere-nemzetség származott. A hetedik Töhötöm, Horka atyja, kinek fiai Gyula és Zsombor lettek, kiktôl a Maglód-nemzetség eredt, hogy lejjebbi (ág) is mondasson. ...Akkor Álmos vezérnek közakarattal ezt mondták: A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahová a szerencséd visz, oda követünk téged. Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért – pogány szokás szerint – saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel szentesítette.”
Fontos kiemelni, hogy Anonymus szerint Álmos nemzetségét a „végsô nemzedékekig” választották meg. Dr. Varga Tibor, jogtörténész – kinek elôadását az elsô magyar hagyományôrzô motorostalálkozón is meghallgathattuk – így fogalmaz Pannónia nem veszítheti el angyaladta koronáját címû könyvében: „A vérben elrejtett lelkek egyesülése egy új létezôt teremtett. Mindenkori vezérünk személye ôseink vérébôl kapta erejét.” Tibor hangsúlyozza még az örök átkot, melyet az esküszegô von magára: „Az esküvel kötött megállapodások megszegését azonban, a túlvilági létezésben is büntetni rendeli a hétmagyar. Örök átokkal sújtja a vérszerzôdés megsértôit, mely végtelen, örök szenvedést jelent a bûnös léleknek.” A vérszerzôdés szellemisége átöröklôdött a Szent Koronával történô magyar királykoronázási szertartásba is. Tibor folytatja: „A szent és az átkozott fogalma összetartozott, ahogyan erre a latin 'sacer, sacra, sacrum' szó jelentése is utal, hiszen egyszerre bír ’szent’ és ’átkozott’ értelemmel. A magyar korona szentségének latin megjelölésére is a ’sacra’ szót használták ôseink (Sacra Corona), nem a ’sanctus’ kifejezést, mert oly erôs volt benne Isten jelenléte, hogy aki sértette jogait vagy személyét, átkozottá változott… Anonymus ugyan azt írja, hogy ’pogány szokás szerint’ végezte a hétmagyar szertartását, de ez nem jelenti föltétlenül a kereszténység ismeretének hiányát. A vérszerzôdés szertartása a ...fehérvasárnapi testvérülés (melyet Mátkálló vasárnapnak is neveztek), komázás, mátkázás és a lelki rokonság hagyományában tovább él. Ezeknek a szertartásoknak pedig az alapját a Krisztusban való testvérülés vágyakozása alkotta. Míg a vérszerzôdésben valóságosan különbözô testek váltak egyetlen vérbôl valókká a vér, az anyag útján, addig a fehérvasárnapi szertartások során már nincs szükség az anyagi vér jelenlétére.”
A kerepesi HÉV-állomás mellett látható a szövetség egyetlen magyarországi emlékoszlopa. Az elsô hó elôtt talán van még idô fölkapni a motorra, kirobogni Budapest határához, és inni egymás egészségére! Amilyen módon csak tetszik...

Burány Judit